Újra nyitva a múlt: izgalmas átrendeződés vagy újabb iszapbirkózás az ügynökakták árnyékában?

Félmunkás adatbázis vagy veszélyes politikai fegyver?

A független oknyomozó portálok – mint a Telex meg az Átlátszó – nem dőltek hátra elégedetten. Éles kritikával illették a folyamatot, rávilágítva arra, hogy a politika úgy dobta be a köztudatba a 60 ezer nevet, hogy közben rengeteg irat hiányzik, vagy egyszerűen megsemmisült.

Emiatt az egész aktanyitás kifejezetten felemásra és lukasra sikeredett. Egy önmagában hiányos online kereső nem hoz semmilyen erkölcsi megtisztulást vagy történelmi igazságszolgáltatást, csupán újabb lőport ad a mindenkori politikum kezébe, amivel izgalmas, új frontvonalak mentén lőhetik egymást.

A Fidesz-közeli lapok rögtön a lincshangulattól féltek

Ezzel szemben a napjainkra ellenzékbe szorult, korábban kormánypárti médiumok (például az Origo vagy a Magyar Nemzet ) azonnal a túlkapásokra és a boszorkányüldözésre hívták fel a figyelmet.

Publicisztikáikban hangsúlyozták, hogy „nem minden az, aminek látszik” . Emlékeztettek arra, hogy egy-egy elektronikus aktában szereplő név mögött gyakran kiszolgáltatott, sarokba szorított kisemberek – vasutasok vagy helyi iparosok – állnak. Szerintük a legnagyobb veszély az, hogy a kontextus nélkül bedobott nevek fegyverré válnak az új politikai felállásban, és igaztalan meghurcolásokhoz vezetnek.

A történészek szerint az akták nem szent írások

A szakemberek – az Állambiztonsági Levéltár kutatóival meg Ungváry Krisztiánnal az élen – teljes hidegvérre intettek mindenkit.

Az üzenetük kristálytiszta volt: az ügynökakták nem szent írások . A tartótisztek a saját statisztikáik javításáért vagy a feletteseiknek való megfelelési kényszerből rengetegszer túloztak, hazudtak, vagy éppen kitaláltak jelentéseket. Éppen ezért eléggé kockázatos dolog csak egy egyszerű online névsor alapján pálcát törni bárki felett, hiszen igazságot csak a levéltári iratok mélyreható, kontextusba helyezett kutatása adhat.

Az érintettek drámája: Düh vagy kényszerű szembenézés

A leginkább letaglózó és legizgalmasabb pillanatok persze akkor jöttek, amikor a nevek között hirtelen ott találták magukat a legismertebb közszereplők és művészek is, és ekkor robbantak ki az igazi emberi drámák, hiszen miközben Verebes István a Magyar Közöny podcastban totálisan kiakadt, és mindenféle finomkodás nélkül, őszintén kerek-perec kimondta, hogy ő egészen egyszerűen undorodik az egésztől, határozottan elutasítva a nevek körüli olcsó botránykeltést, addig Korniss Péter fotográfus a Válasz Online nagyinterjújában nyíltan felvállalta a múltját, elismerve, hogy fiatalon, a Kádár-rendszer fojtogató éveiben bizony belesodródott a hálózatba, és bár iszonyat fájdalmas a szembenézés, a felelősség elől nem futamodhat meg – még akkor sem, ha a beszervezése mögött komoly emberi tragédiák húzódtak.

Az egyházak szerint meg irgalom kellene

A hangzatos világi viták közepette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is hallatta a hangját. Intő nyilatkozatukban arra kérték a közvéleményt, hogy ahelyett, hogy kárörvendve bosszút állnánk, inkább próbáljuk meg emberségesen kezelni a sebeket.

Az irgalmat és a méltóságteljes párbeszédet szorgalmazva úgy fogalmaztak: „Senkinek a tetteiről ne alkossunk elhamarkodottan véleményt, amíg nem ismerjük a történetének minden részletét.”

Összegzés

Szóval ott tartunk, hogy a 2026-os politikai átrendeződés után megnyitott 60 ezres adatbázis semmilyen régi sebet nem simított el, csupán még izgalmasabbá és feszültebbé tette a közbeszédet. A média meg a társadalom pont ugyanúgy működik, mint régen: az oknyomozók a hiányokat kérik számon, a Fidesz-közeli lapok ellenzéki hangként a lincseléstől óvnak, a történészek a kontextust hiányolják, az érintettek meg vagy dühöngenek, vagy bűnbánatot tartanak. Az egész dolog nem egy megnyugtató lezárás lett, hanem az új idők újabb, izgalmas digitális csatája.

Melanie Morina