Odze, Bárándy és Verebes: egyetlen karton nem írhat felül egy egész emberi életet

A hatos karton önmagában nem bizonyít semmit

Bárándy Péter szerint az állambiztonsági múlt feltárásának már közvetlenül a rendszerváltás után meg kellett volna történnie, amikor még éltek az érintettek, és rendelkezésre álltak a dokumentumok. Akkor lehetőség lett volna arra, hogy a különböző irattípusokat együtt vizsgálják, és a történteket teljes összefüggésükben lehessen értelmezni. Ehelyett most, több mint három évtizeddel később, a dokumentáció egy részének nyilvánosságra hozatala történik meg, miközben a beszervezési és munkaanyagok nem hozzáférhetők.

Az ügyvéd arra figyelmeztetett, hogy egy hatos karton önmagában nem bizonyítja, milyen kapcsolatban állt valaki az állambiztonsággal. Előfordulhatott, hogy megpróbálták beszervezni, de az illető visszautasította, vagy adminisztrációs okból került fel a neve a nyilvántartásba. Az is lényeges kérdés, hogy valaki ténylegesen együttműködött-e, illetve milyen körülmények között vállalta ezt. A karton azonban ezekre nem ad választ. „A karton önmagában értelmezhetetlen” – fogalmazott Bárándy, aki szerint a hiányos nyilvánosságra hozatal következménye az lehet, hogy az érintetteket úgy bélyegzik meg, hogy közben a teljes történet nem ismert.

Odze György szerint különösen súlyos, hogy olyan nemzedék foglalkozik most ezekkel az ügyekkel, amely nem élte át az akkori viszonyokat, és nehezen tudja elképzelni, milyen kényszerek és élethelyzetek között kellett az embereknek dönteniük. A dokumentumok hiányosságai ráadásul nem most keletkeztek: már a kilencvenes évektől felmerültek olyan állítások, hogy egyesek iratokat távolítottak el az aktákból.

A nyilvánosság könnyen ítélkezéssé és megalázássá válik

Verebes István a nyilvánosságra hozatal módját különösen visszásnak tartotta. Korábban maga is úgy gondolta, hogy fel kell tárni a múltat, de a nevek önkényes kiemelése és az internetes találgatások láttán megváltozott a véleménye. Szerinte elfogadhatatlan, hogy valakiről egyetlen dokumentum alapján azonnal ítéletet mondjanak, miközben senki nem ismeri a teljes történetet.

Személyes példaként Dajka Margitot említette, akit nagyra tartott, és aki barátságába, szeretetébe fogadta. Verebes egy archív felvételen azt látta, hogy Páger Antal kezet fog Szálasival, miközben Dajka Margit is ott ül. Ez azonban semmit nem változtatott azon, ahogyan a színésznőt emberként és művészként ismerte. Dajka Margit számára kivételes ember és művész volt, és nem akarta a személyiségét egyetlen felvétel alapján megítélni. Úgy vélte, az emberi kapcsolatok és az életművek nem írhatók felül egyetlen előkerült dokumentummal.

A beszélgetésben az is elhangzott, hogy a mostani közzététel a családtagokat is súlyosan érintheti. Egy közismert ember talán többet kénytelen elviselni a nyilvánosságból, de egy olyan családban, ahol a nagyszülőt tisztelték és szerették, egy ilyen információ komoly lelki sérüléseket okozhat. Bárándy Péter a megbocsátás kérdését is felvetette: büntetőjogászként úgy látja, hogy az idő múlásának jelentősége van, hiszen a bűnök nagy része – a legsúlyosabb kivételektől eltekintve – elévül. Verebes ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy nem kell egy előkerült karton alapján egyik napról a másikra megváltoztatni valakiről a korábbi véleményünket.

Az ügyészség működésén is változtatni kell

A műsorban szóba került az új legfőbb ügyész bocsánatkérése is, amelyet Bárándy Péter helyénvalónak tartott. Szerinte a bocsánatkérés a megbánás őszinte jele lehet, és büntetőjogi szempontból is jelentősége van, legalább enyhítő körülményként. Ugyanakkor a korábbi visszaélések ettől még megtörténtek. Azt is fontosnak nevezte, hogy az új vezetés valóban feltárja azokat az ügyeket, amelyeket korábban elsüllyesztettek vagy félretettek.

Bárándy az ügyészség szervezeti felépítését is bírálta. Úgy vélte, túlzott hatalom összpontosul a legfőbb ügyész kezében, miközben az alárendelt ügyészek önállósága korlátozott. Szerinte nagyobb döntési kompetenciát kellene biztosítani az ügyészeknek, és a vezetésben is indokolt lenne a testületi működés erősítése. Nem egészséges, ha egy ilyen fontos szervezet működése lényegében egyetlen ember személyiségétől és vezetői kvalitásaitól függ.

A beszélgetés végén a színházi vezetők kiválasztása került előtérbe. Verebes István egy korábbi bizottsági tapasztalatáról beszélt: a 15 pályázóból egy kiesett, a többi 14-et pedig meglepően kompetensnek találta. Úgy látta, több pályázó is alkalmas lehetett volna a feladatra, a végső döntés azonban nem a bizottság szakmai preferenciái szerint született meg. Felvetette, hogy így mi értelme a kuratóriumok munkájának, ha a döntéshozók végül más jelöltet választanak. Szerinte egy jó színházigazgatónak nem feltétlenül kell kiváló művésznek vagy gazdasági szakembernek lennie, de képesnek kell lennie olyan légkört teremteni és olyan értékeket képviselni, amelyek mellett a társulat jól tud dolgozni.