Bod Péter Ákos szerint nem elég, ha véget vetnek a lopásnak, a gazdaságot is fel kell szabadítani

A G7 -en közzétett írás abból indul ki, hogy Magyar Péter miniszterelnök a 2027-es költségvetés karakteréről és néhány fontos adatáról szóló parlamenti beszédében beszélt a gazdasági szereplőket érintő New Dealről, de annak részleteit nem fejtette ki. Bod Péter Ákos emlékeztetett: a kifejezés Franklin D. Roosevelt amerikai elnök 1933-as válságkezelő gazdaság- és társadalompolitikai programja nyomán kapott történelmi tartalmat.

A szerző szerint a miniszterelnöki beszéd végén elhangzottak mégis adnak támpontot ahhoz, hogy milyen irányt vehet a magyar változat. Magyar Péter a tízparancsolat hetedik pontját idézte – „ne lopj” –, és ezt a kis- és közepes vállalkozások kilátásaival összefüggésben mondta. Bod Péter Ákos értelmezése szerint ez a magyar gazdasági viszonyok között nemcsak erkölcsi üzenet, hanem gyakorlati gazdaságpolitikai állítás is.

A cikk felidézi, hogy a miniszterelnöki üzenet szerint az állam megnyitná a fejlődés lehetőségét a magyar vállalkozók előtt, és arra kérné őket, hogy tőkéjükkel tisztességes módon vegyenek részt az újjáépítési munkában. A forrás szerint Magyar Péter arról is beszélt, hogy az új kormány üldözni fogja a gátlástalanságot, és elvárja: a vállalkozó csak annyit vállaljon, amennyit elbír, amit pedig elvállalt, azt a szerződött összegért és határidőre teljesítse. A beszéd üzenetét Bod így idézte fel: „Tisztítsuk meg együtt ezt a hazai rendszert”.

Bod Péter Ákos szerint a hazai rendszer megtisztítása nemcsak etikai, hanem versenyképességi és teljesítményi kérdés is. Úgy látja, a korábbi gazdasági dualitásban a kormány számára fontos külföldi nagyvállalatok és a hatalomközeli hazai oligarchák aránytalanul nagy mértékben részesültek állami forrásokból, míg a kisebb vállalkozások kevésbé. A szerző azt is írja, hogy Magyarországon a kkv-k munkatermelékenységében és fejlődésében komoly elmaradás alakult ki.

Az elemzés az Orbán-rendszer egyik fő problémájaként a közpénzek túlárazott szerződéseken és kedvezményes állami megrendeléseken keresztüli megcsapolását nevezi meg. Bod Péter Ákos szerint a politikai és államigazgatási támogatást élvező nagyvállalkozói kör ellenséges kivásárlásokkal is növelte vagyonát, és példaként említi a közétkeztetési üzletet, köztük a Sodexót, valamint a dohánykereskedelmet.

A szerző ugyanakkor hangsúlyozza: az új megállapodásnak többnek kell lennie annál, hogy ne ugyanaz a néhány oligarcha nyerjen állami tendereket. Úgy fogalmaz, az ilyen típusú lopásnak véget kell vetni, de a megtisztítandó rendszer tágabb annál, mint a közpénzek jogellenes eltérítése. Bod szerint 2010-től tudatos jogi-adminisztratív rezsimépítés zajlott, amely a versenygazdasági normákat is torzította.

Az írás kitér a Transparency International korrupciós indexére is. Bod Péter Ákos szerint a mutató azt szemlélteti, hogy Magyarország egy térségi jó-közepes helyzetből a sor végére csúszott a korrupciós kitettség alapján. A szerző ugyanakkor óvatosan fogalmaz: a teljes korrupciómentességet illuzórikus célnak tartja, és már azt is előrelépésnek nevezné, ha az üzleti normák szintje visszakerülne a NER előtti, illetve szlovén, lengyel, cseh szintre.

A cikkben Bod Péter Ákos több állami beavatkozási formát is felsorol, amelyeket versenytorzítónak tart: ilyen a stratégiai vállalattá nyilvánítás, az exportkorlátozás, az építőanyagipari piaci intervenció, az állami elővásárlási jog, az árrögzítés és árrésszabályozás, a szelektív adók és adókedvezmények, valamint a közműszektorban a keresztfinanszírozásra kényszerítés. A szerző szerint ezek nagy része összefügg az európai hatóságok által indított kötelezettségszegési eljárásokkal és bírósági ügyekkel.

A 2027-es költségvetés és az ahhoz kapcsolódó adószabályok eddig ismert tartalmában Bod Péter Ákos lát bizonyos elmozdulást a piacosabb működés felé. Ilyenként említi a kiskereskedelmi árrésszabályozás bejelentett kivezetését, a lakásvásárlás állami támogatásának ügyét és a sportcélú társasági adókedvezményt. Ugyanakkor szerinte fennmaradt a szektorok különadóztatása, valamint a rezsiszabályozás közgazdaságilag megalapozatlan és az államháztartásra költséges rendszere.

A szerző külön foglalkozik az euróátvétel kérdésével is. Úgy látja, a maastrichti feltételek teljesítése Magyarország esetében lényegében a makrogazdasági normalizálódást jelentené: mérsékelt inflációt és kamatszintet, korlátos költségvetési egyenleget és államadósságot, kevésbé ingadozó árfolyamot, valamint független jegybankot. A cikk szerint dinamizáló tényező lehet az uniós transzferek újraindulása is, de nem mindegy, hogy a többletkereslet milyen mechanizmusokon keresztül kerül be a gazdaságba.

Bod Péter Ákos végkövetkeztetése szerint a poszt-orbáni Magyarországon valóban szükség van egy New Dealre, amelynek tartalma intézkedésekre is lefordítható. Az írás szerint a korábbi uniós konfliktusok listája akár egy deregulációs kormányprogram első vázlataként is szolgálhatna, de a szerző hangsúlyozza: a lényeg nem az elnevezés, hanem az, hogy a program visszabontsa a parancsgazdasági jellegű kormányzati intervenciókat.

A cikk záró gondolata szerint a gazdaság szereplőinek többsége megnyerhető lehet egy új megállapodáshoz, ha abban nemcsak az szerepel, hogy nem szabad lopni és csak a lehetőségek határáig lehet nyújtózkodni, hanem az is, hogy visszatér a döntések szabadsága.